Életem során migrénes rohamok kezdődtek, lettem miómás, jártam csoportterápiára Szolnokon, menekültem tanulásba, italhoz, voltam gyógyszerfüggő, bántalmazott és így áldozat… stb.. Mindig igyekeztem segítséget is kérni, de egyre rosszabb helyzetbe kerültem.
Nem én ittam, verekedtem, szedtem nyugtatót, nem én feküdtem ki a sínekre…de nekem kellett válasszak naponta , hogy kivel akarok élni, nekem kellett összecsomagolnom a cuccaim 8 évesen és világgá mennem….és persze én voltam a hibás, ha úgy éreztem hogy nem szeret senki.
2015-ben költöztem az akkori párommal Angliába, ennek a kapcsolatnak 2019 elején vége lett. Sokkal hamarabb is, csak nagyon türelmes voltam és többször is esélyt adtam a folytatásnak. Ennek a kapcsolatnak a végén már többször sírógörcseim voltak, mentálisan nagyon rosszul voltam, ekkor kerestem fel egy pszichológust, aki segített is, meg is értettem, hogy ez a kapcsolat nagyon ártalmas rám nézve.
Fekete-fehér gondolkodása volt, középút nem létezett. Pillanatnyi érzései alapján hol magasztalt, istenített, élete legnagyobb szerelme voltam, hol lehordott a sárga földig akár egy napon belül is, amivel idővel belőlem is hasonló reakciókat váltott ki, ahogy a belső megélései és fájdalmai rángatták ide-oda a két véglet között, úgy rángatott engem is ki az egyensúlyomból egyre jobban. Ha szerelmes volt megsajnáltam, ha bántalmazott és már nem bírtam tovább a vége felé már naponta is akár, én is visszabántalmaztam, letiltottam.
Nekem volt egy hiperérzékeny (úgy gondolom érzelmi bántalmazó) partnerem, akinek semmilyen negatívumot nem lehetett mondani, ő viszont rendesen nyomta rám a kritikát. Én azt éltem meg, hogy rám telepedett, kisajátított, túlzott figyelem igénye volt, állandóan azt akarta, hogy rendelkezésére álljak akkor, amikor akarja, állandóan figyelte, mikor lépek be a messengerre és ha nem írtam neki rögtön, akkor számon kért érte, hogy mit csináltam ott.
Megismertem és őszintén megszerettem valakit, aki bár szeretne normális életet élni, normális kapcsolatot kialakítani, de beleragadt egy két évvel ezelőtti rövid, de annál intenzívebb, felfokozott érzelembe, aminek fájdalmából képtelen kiverekedni magát. Ez megmérgezi az egész életét, és hiába lenne lehetősége (pl. velem) egy biztonságos, szereteten alapuló emberi kapcsolódásra, egyszerűen képtelen rá. A szakítást máig nem tudta feldolgozni, és képtelen elengedni a ragaszkodását, az ábrándjait, végső soron az illető hölgyet.Magamnak már megfogalmaztam, hogy amit ő érez, leginkább megszállottságnak nevezhető, és olyan mértékben rombolja az életét több szinten is (munka, magánélet, egészség), hogy úgy gondolom, feltétlenül segítségre lenne szüksége.
Olyanba szerettem bele, és még mindig vágyom rá, aki nem becsült meg, kihasznált, megalázott. 20 évig voltam vele együtt. És még most is sírok utána, szeretem, akarom, hogy szeressen. Vágyom rá, a legszebbnek látom, és tudom, milyen csodás ember lehetne… – és talán mással az lenne, nem tudom.
Rendszeresen abuzált tinédzser koromban a nárcisztikus apám. Anyám a mai napig – a transzgenerációs mintái alapján – áldozatként él apám árnyékában. A veszekedések mindennaposak voltak, amiért szerintük többnyire mi, gyerekek voltunk a hibásak. Nem tudtunk nagyon rájuk számítani, és sokszor tőlünk várták a megoldást teljesen váratlan helyzetekben.