Ellopott gyermekkor

Elképzeltem valakit, mert rájöttem hogy a valóságosak között senkit se találok majd. Aztán felnőttem, és rájöttem hogy ez csak naív ábránd…aztán teljesen más nőkkel voltam együtt…de sose voltam elég..magas, jó, kommunikativ, gazdag, sikeres…Nem akartam hogy levágják a szárnyaim, hogy ne játszhassak más gyerekekkel, hogy 8 évesen parentifikálódjak és rájöjjek hogy a legfelnőttesebb gondolkodásom szerint kell cselekedjek a családért. Hogy naponta megverjenek, ha van rajtam sapka, ha nincs…Nem én ittam, verekedtem, szedtem nyugtatót, nem én feküdtem ki a sínekre…de nekem kellett válasszak naponta , hogy kivel akarok élni, nekem kellett összecsomagolnom a cuccaim 8 évesen és világgá mennem….és persze én voltam a hibás, ha úgy éreztem hogy nem szeret senki. Felépítettem a ketrecem, ahova már nem ér be senki keze. A csend jó volt, de a magány nem. Megígértem saját magamnak 8 évesen, hogy lesznek dolgok amiket még magunknak se mesélünk el soha, és elfelejtjük….Meglopva érzem magam. Ellopott gyermekkor, ellopott esélyek. Aki vagyok, saját erőmből vagyok, úgy érzem. Átléptem azokon a határokon amiket nekem szabtak. Persze a felfedezésnek és a szabadságnak ára volt és van. Meg nem önazonos énképem és kaméleon személyiségem talán. Mások mintáit másoltam. Azok sokkal autentikusabbak voltak ismeretlenül is. Persze nehéz volt megérteni őket. Kb. mintha 100 nyelvről kéne fordíts magyarra, szótár nélkül. És akkor ebben a keresésben találok Valakit, akivel kb. egymásra csodálkozunk…mindig arra vágytam, hogy megtaláljam azt, aki ugyanúgy csókol, mint én. Több mint 1000 nőt csókoltam meg életemben, míg rátaláltam A-ra…És engedjem el, ok. Legalább tudom, hogy nem csak naív álom volt, képzelgés, hanem létezik. Nem akartam fájdalmat okozni Neki, bántani. De valószínűleg nem tudok szeretni. Belefaradtam. Csúnyán. Az életszerű dolgokat nem szoktam bántani. A Hibákat ki kell törölni. Majd keresek egy sziklát, ahova leláncolhatom magam. Az önvád úgyis mindig visszatér lakmározni. Naponta