Túlkontrolláló a párom

Nekem volt egy hiperérzékeny (úgy gondolom érzelmi bántalmazó) partnerem, akinek semmilyen negatívumot nem lehetett mondani, ő viszont rendesen nyomta rám a kritikát. Azt gondolom, hogy én egészséges módon szeretek és “várok el” dolgokat a partneremtől, egészséges módon viszonyulok hozzá, szabad teret adok neki, nem kérem számon, megbízom benne, nem kutatok utána, nem vagyok féltékeny, nem kezdeményezek veszekedést, stb.

Én azt éltem meg, hogy rám telepedett, kisajátított, túlzott figyelem igénye volt, állandóan azt akarta, hogy rendelkezésére álljak akkor, amikor akarja, állandóan figyelte, mikor lépek be a messengerre és ha nem írtam neki rögtön, akkor számon kért érte, hogy mit csináltam ott. Elvárta, hogy azonnal írjak vissza, vagy vegyem fel a telefont, hívjam vissza, tekintet nélkül arra, hogy éppen hol vagyok és mit csinálok (pl. közlekedem, dolgozom, vásárolok, lányommal vagyok, stb.) Természetesen ezt nem mindig tudtam megtenni, és mindig büntetést kaptam ezért (csenddel verést, vádaskodást, szidalmakat), lévén (ahogy mondta) ő a partnerem és mindig ő kell, hogy a legfontosabb, az első legyen minden körülmények között az életemben. Sőt azt is mondta, hogy szándékosan nem hívom vissza vagy szándékos nem reagálással büntetem, „szándékosan mellőzöm”, (és ezzel én bántalmazom őt) pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Vagy volt például olyan elvárása, hogy ha vele írok, nem írhatok közben mással, ettől is mindig nagyon dühbe gurult, sőt tkp. mindig, ha más embereken vagy dolgokon volt a figyelmem és nem rajta. Egyszer azért szakított velem, ahogy ránéztem (persze valójában azért, ahogy ő a teljesen átlagos nézésemet értelmezte magában). Ez is nonszensz.

Vagy például – szerintem – nem normális állandóan szóvá tenni (majd veszekedni miatta), hogy a másik mikor ír, vagy nem ír, hogyan ír, sokat ír vagy keveset, ír-e megszólítást és elég kedveset-e, milyen szavakat használ (mert nem lehet bármit írni), egy vagy több felkiáltójelet ír-e, ír-e smileyt stb. Szerintem ez túlzás, és egy egészséges ember bizonyos határok között nem foglalkozik ilyesmivel, főleg nem dühödik fel rajtuk.

Előfordult, hogy az ártatlan, semleges megjegyzéseknek vagy eseményeknek is szándékos rosszindulatot, becsmérlő vagy sértő jelentést tulajdonított. Ilyenkor meg csak néztem, hogy ezt hogy tudja így félreértelmezni?

Ezekre gyorsan haraggal vagy ellentámadással reagált ami szintén nagyon váratlanul ért. Hosszú ideig dédelgette és nem bocsátotta meg a sérelmeket, „mellőzéseket”, valójában állandóan bántottam (ezt mondta) és soha nem tudta feldolgozni a bántalmait. Mindig felhánytorgatta a „bűneimet” és veszekedést provokált velük (mert „ő soha nem kapott választ a kérdéseire”, mindegy, hogy én hányszor válaszoltam rájuk). Állandóan az ő megbántottsága volt a téma, holott szinte semmit nem tettem, főleg nem szándékosan, hogy őt bántsam, csak – általam vélt módon – normális emberként viselkedtem. (És ezzel nem azt mondom, hogy nincsnek hibáim, mert vannak.)

Megfigyeltem azt is, hogy amikor mondtam valamit (pl. az érzéseimről vagy bármiről), azonnal közbevágott és úgy kezdte a mondatait, hogy „Nem…” szinte úgy éreztem, hogy neki ez a „nem” mintha „be lenne csípődve”, mintha mindegy lenne mit mondok, (túl azon, hogy meg sem hallgatott) zsigerből vagy tudatalattiból, de szinte biztos, hogy át sem gondolva mondja a ki a nemet és folytatja a mondanivalóm cáfolatával, vagy érzéseim jogosságának kétségbevonásával vagy megmagyarázásával, hogy miért nem érezhetek úgy, ahogy.