Külföldre mentem férjhez

2015-ben költöztem az akkori párommal Angliába, ennek a kapcsolatnak 2019 elején vége lett. Sokkal hamarabb is, csak nagyon türelmes voltam és többször is esélyt adtam a folytatásnak. Ennek a kapcsolatnak a végén már többször sírógörcseim voltak, mentálisan nagyon rosszul voltam, ekkor kerestem fel egy pszichológust, aki segített is, meg is értettem, hogy ez a kapcsolat nagyon ártalmas rám nézve. A szakítás után, még úgy is, hogy együtt kellett laknunk még nagyon sokáig sikeresen talpra álltam. Dolgoztam (egy könyvtárban, összesen 5 évet) és tettem magamért. Fejlődni akartam, úgy gondoltam, fejleszteni fogom az olasz nyelvtudásom. Egy nyelvtanuló appon azonban megismerkedtem egy olasz fiúval. Másfél évvel idősebb nálam, és noha nem volt szándékomban szerelembe esni, nagyon hamar megtörtént. Miután ekkoriban kezdett elharapódzni a COVID mi kb. 10 hónap állandó chatelés után tudtunk találkozni. Az első randink 6 hétig tartott. Kb összeköltöztünk. Utána én mentem el hozzájuk, bemutatott a szüleinek. Délolasz, katolikus család, soha nem ismerték még egy barátnőjét sem. Szóval komoly lépés volt ez. Aztán, ahogy a vírus engedte hol én hol ő utazgattunk. Neki lett egy ötlete egy saját vállalkozás/üzlet nyitása, aminek a tervezésébe kb 1,5 évet ölt és ugye így lett munkája. 2021 szeptemberben megnyitotta. Akkor kezdett körvonalazódni, hogyha együtt akarunk lenni én leszek az, aki költözik. A családom jó része kinn él Angliában, csak anyukánk, nagymamánk, és apánk Magyarországon. Mindegy a végén én költöztem ki 2022 augusztusában.

Egy kb. hatezres kis faluba a csizma sarkába. Jobbra-balra 20-25 perc autóútra ott a tenger. Mindenki irigyelt, hogy mások oda csak nyaralni jutnak el, bezzeg te.

Örökbefogadtunk egy kutyust, próbáltam beilleszkedni. Nyilván volt sok konfliktus abból adódóan, hogy más a kultúránk. Pl. ágyazás. Én nem tudtam lepedőkbe bújva aludni, hiányzott a nagypárna, a rendes paplan. Én nem gondoltam nagy dolognak az ágy felét megágyazzuk ahogy ő szereti én meg megcsinálom, ahogy én majd egy szép takaróval letakarom. De párom anyja is húzta a száját, hogy néz ez így ki, mit gondolnak majd mások.” Ha ne adj Isten, orvost kell hívni hozzád, mit szól majd.” Párom is, mikor először jöttek át a barátai, utána mondta, hogy a hálószobát nem merte megmutatni, mert restellte az ágyunkat.

Rögtön beálltam segíteni a páromnak a munkában. Tudni kell lenn létezik a szieszta. Magyarán 8:30 és 13:00 között és 16:30-20:30 között vagyunk nyitva. Igaz, csak miután mindenki ismer mindenkit, egymás kocsiját is… Ha valaki úgy döntött, hogy fontos, nem tisztelte sem a zárási időt, sem a nyitásit, de még az egy hetes nyári szabadság alatt is zaklattak minket. Fénymásolással, grafikai tervezésekkel, kisebb-nagyobb informatikai problémák megoldása, csekk befizetés, papír írószerek, vintedes csomagok átveteli helye. Ezek a főbb dolgok, látható, hogy nem élet-halál kérdése, hogyha valaki nem azonnal tudja lefénymásolni a személyi igazolványát, tekintve, hogy még vagy két helyen a faluban megtudná csinálni… A munka nagyon sok, és stresszes volt mikor elkezdtem, sokszor éjfél előtt kerültünk haza, reggel hétkor kelés. Kifáradtam. Én voltam a recepción kb mindenki problémáját én próbáltam megoldani, csak végső soron kértem a párom segítségét, aki eközben a lassabb grafikai munkákat csinálta. Az ebéd szünetben aztán próbáltam megfelelni az olasz anyja elképzeléseinek. Első fogás tészta, majd vmi hús, majd saláta. Majd gyümölcsök. Kávé. Ezt mindennap, plussz, hogy nem eszem szénhidrátot igazából csak egy személyre kellett a tészta étel. Na az piszok nehéz. Mindennap mást. Majd mire kész lett az ebéd és elmosogattam, kb fél óra lett volna a pihenésre. Amit tudni kell, hogy szemben egy évtizedek óta működő gumiszervíz van. Nem legális, de kéz kezet mos,( illetve ingyen gumi) alapon szemet hunynak felette. Ez ugye egy családi ház aljában van, így a munka nagy része az utcán folyik. Aki tudja milyen a hangja a pneumatikus csavarhúzónak az átérzi. Szóval hét harminckor heti hat nap kezdenek, és három után, vagy télen akár kettő után ismét dolgoznak. Pihenés így szombaton sem jutott. Próbáltam volna hamarabb lefeküdni, kb. éjfél körül, de a párom nem volt hajlandó ebben együttműködni, mi vagyunk mi öregemberek? ő igenis hadd élvezze a szabadidejét az ágyban kislámpa mellett a forró kamilla teát szürcsölve egy órán át, én meg aludjak, ha akarok. Nyilván füldugó az alap volt, de rossz alvó vagyok ez is tény.

Itt két szót a házról, mert gondolom, most azt mondanád, hogy miért nem mentem máshová aludni. A ház maga 110 nm, elég lenne bőven. Na de kb 100 éves és a helyi divat alapján egy hosszú alagút. Elől van egy 40 nm szoba egyetlen fényforrás a bejárati ajtó, ha kinyitjuk a táblakat. A ház kétoldalán beépített a szomszédos házak oldalfala. Miután ott a panoráma a gumis fickó és beosztottjai meg a várakozó kliensek, akik gyakran a mi lépcsőnkön ülnek, nem igazán szívetderítő, függönnyel takartam el. Majd ebből a szobából nyílik két helyiség egy hosszú keskeny folyosó, aminek a végén a konyha. A másik meg a háló. A ház belmagassága 3 és 5 méter, az első szoba és a hálószoba kupolás, itt valóban öt méter. A konyha alacsonyabb. A konyhából nyílik még egy rész amit “apoósom” ketté választott gipszkartonnal lett egy kis szoba meg egy tároló. A gipszkarton azonban kb két méter magasságig van, a maradék három méter semmi, szóval nincs hangszigetelés. Van egy fürdő, ami a hálószobához tartozott most itt is van egy gipszkarton félfal, hogy egy ajtóval le lehessen választani a hálót, így aki a kis szobában alszik el tudjon menni úgy mosdóba, hogy nem látja az alvókat. Hangszigetelni azonban nem hangszigetel. Tehát, ha van vendég a kis szobában, simán felkelti a többieket, ha kimegy mosdóba. De a legfontosabb, hogy a ház mivel olyan mint egy cső nincsenek ablakai. A hálószoba a lakás belsejében van, négy méteres magasságban van egy 30*30 centis nyílás a fénynek, majd a ház végén a kisszobában van az egyetlen ablak. Ez a ház a nagymama háza volt, itt nevelte fel a párom anyukáját, sok emlék fűzi ide. És nem áll szándékában se eladni, sem elköltözni. Eleinte azt hittem, hogy megszokott, de ekkor jött a tél, és hiába van egy pellettes kazán, a házat max 14 fokra tudtuk felmelegíteni, hiszen spórolni is akart, még csak miattam került be néhány radiátor a házba, korábban csak egy kandalló volt a konyhában. Télen kezdődött a depresszióm, fényt alig láttam, a ház hideg volt, a munkahelyen, ami az ő családja alatti garázsukban van fűtés szintén nincs. Végig fagyoskodtam 4 hónapot. Semmit sem lehet csinálni, csak az ágyban feküdni három pizsamában és négy réteg takaróban. Megmondták, hogy télen nem szokás csak heti egyszer fürödni. Én makacs voltam, napi szinten fürödtem, de valóban a hideg fürdőben, ahol nincs radiátor szörnyű volt. Tetézi, hogy Olaszországban 3,3 kw az alap, ami a fogyasztást illeti, ezen felül lekapcsol, hacsak nem kérsz emelést. Nálunk nincs gáz. Ezért ha egy hősugárzót bekapcsoltam, de közben a bojler is bekapcsolt máris ennyi volt. Vagy épp a sütőt használtam, de a párom fürdött reggel és hajat szárított ismét minden ki. Sütni, mosni egyszerre lehetetlen. Csak nagyon kevés időt vagyunk/voltunk otthon szerettem volna hatékony lenni.

A lényeg, hogy kifáradtam, egyre jobban úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó ide. A helyiek a dialektusukat beszélték előttem is, hogy most már itt élsz tessék megtanulni. Az olasz nyelv kb C1 szinten is megy, azzal nem lenne gond, de aki tud olaszul tudja, hogy brescai sem értené meg egy Bari-ból valót… hát még én. Talán a kuncsaftok még hagyján, de a rokonok. Nagyon kellemetlenek azok az alkalmak, amikor összegyűl a család és én mint a kuka ülök. Értsem meg, hogy ők így szokták meg, nekik fura lenne olaszul, nem természetes. Rendben igyekszem.

Ettől azonban borzalmas szociális szorongás alakult ki nálam. Fizikailag voltam rosszul minden egyes alkalommal mikor nagyobb társaságba kell mennem. Ismét hülyének érzem majd magam, nem leszek vicces. Ezen sokszor veszekedtünk. Sokszor kaptam meg, hogy változtassak rajta, mert mit gondolnak majd a barátai, ha minden alkalommal én otthon maradok. Valóban van, hogy lemondtam dolgokat, de a párom mehetett, de én tudtam, hogy nem bírok hétköznap este 10 óra után még vacsorára menni a barátaival, mikor másnap reggel munka, ja és nem is vacsorázon évek óta. Tehát kb vizet szürcsőlni mennék, amíg ők beszélgetnek.

Minden hónapban a menstruációm előtt kijött a depresszióm. Egyre erősebb. Majd kb 10 hónap után egyre több konfliktusom lett az anyukájával. Igazából elkezdtem nemet mondani, tudni kell, hogy számomra nagyon invazívak a szülei. A segítő szándék megvan, csak a megvalósítás. Pl. az apja úgy döntött, hogy márciusban elkezd hozzátoldani a konyhához. Ötlete megvolt, egy részét ő is fizette. Az alap koncepció, hogy a konyhában tette a tévét, ahogy náluk is van, mert az első szoba hatalmas, kifűthetetlen. Legyen ott a tv, az ebédlő asztal és majd a konyhabútor a pici hozzátoldásban. Ezen dolgozott hónapokat. Bármit próbáltam volna a tervén változtatni nem ment. Minden úgy lett , ahogy ő akarta. Közben terhes lettem. Kb öt hónapja próbálkoztunk. Majdnem hét hetes voltam, mikor láttuk a babát az ultrahangon. Én nagyon izgultam, úgy éreztem baj van, magánúton nézettem progeszteront, alacsony volt, de sehol sem találtam augusztus végén még nőgyógyászat, a házi orvosom egy vicc volt, kb annyit mondott, hogy Isten dönti el úgy is. Na én nem vagyok vallásos, ez nekem nem volt megnyugtató. Szeptember elején aztán láttam, hogy rendben van a baba, és tudtam, hogy lassan visszaköltözünk a házunkba. Ettől is rettegtem, hiszen borzalmasan sok munka várt ránk, mert nagyon sok por-kosz gyűlt fel 3 hónapos munkák alatt, amíg nem laktunk ott. Mindezt terhesen, úgy hogy nagyon fáradékony voltam, és kiderült, hogy durván vérszegény. Az utlrahang után másnap nagyon csúnya veszekedésünk volt. Párom apja a megkérdezésünk nélkül vett egy használt, kis kanapét, amit betett az ebédlőbe, noha mi ketten megegyeztünk, hogy a baba miatt megszűnik az ebédlő/nappali szoba, csak ebédlő lesz, és megoldjuk a fűtést légkondival, de nem lehet parlagon az első szoba. Ott lesz a nappali. Jól van gyerekek, majd. De addig jó lesz itt. Ezt így ő eldöntötte. Betette. A párom őrjöngve jött hozzám. Nem is értettem már mi baja. Az apja. Na mondom ok, nyugodj le, semmi baj, max kidobjuk, ha nem jó. Megnéztem, és úgy is voltam vele, na jó, maradjon, nem akarom megsérteni, aztán majd kidobjuk, mikor nincs már rá szükség. De a párom nem nyugodott le, kb nem hitte el, hogy így belemegyek ebbe, hiszen eddig mindig felháborodtam az ilyen dolgok miatt. Ja, csak már egy éve másról sem beszélek a pszichológusommal, mint hogyan kezeljem a határátlépéseket. A lényeg, hogy durván ordibált velem, erre én is. Mondtam, hogy elegem ebből, hogy nem bírja a véleményét a szüleivel szemben felvállalni, hogy nekem kell kiállni mindig magunkért. Én vagyok, aki gonosz. És hogy most szívesen hazamennék mert szeretnék egy normális orvossal beszélni, mert itt nem tudok rendesen semmit elintézni. Az ő válasza, hogy menj anyádhoz, de előbb vetessük el. Még a tál rizst is, amit evett a falhoz vágta. Bár ezt már az anyja főzte. Jó ideje, pakolt neki kaját, mert nem bírtam a napi étel főzést.

Szeptember végén elvetéltem. 10 hetesen. Hiába voltam orvosnál, hogy vmi nincs rendben semmibe se vett a házi orvosom. Nagyon megzuhantam. Kb egy hétig csak otthon ültem és sírtam. A párom dolgozott, este jött haza, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy szomorú vagyok, sírok. Feküdtem a kisszobában és sírtam, majd mikor otthon volt is ott maradtam, mert megmondta, hogy attól tart, hogy elkapja a depressziót és nekem is előre kellene most már nézni, majd próbálkozunk megint. Ilyen előfordul, sokakkal megesik. Egy hét után, már úgy éreztem segítenem kell, megbolondul egyedül a munkába. Mentem. De ekkor leszidott, mert nem mosolyogtam erre az ügyfélre, ő a húga az egyik barátjának, hogy lehetek ennyire rideg. Mit gondolnak majd róla. Majd jött azzal, hogy anyjára is hogy nézek. A szemébe sem néztél, mikor köszönt. Hogy lehetsz ennyire paraszt. Hogy neveltek téged? kértem ne ordibáljon, de ő azt mondta, hogy szerinte azért viselkedek így, mert én akarom, hogy velem ordibáljnak.Mondtam, ne haragudj, de szerintem anyukád megérti, hogy én gyászolok most, és legalább előtte ne kelljen már megjátszani magam. Mindig azt mondja úgy szeret, mintha a sajátja lennék. Majd volt még egy konfliktus, mikor kiderült, hogy az anyukája elmondta valaki olyannak, hogy elvetéltem, akire semmennyire sem tartozik, családon kívül.a párom ordibált is vele, hogy miért, mi köze annak a nőnek. Majd én is csak annyit, hogy nem kellett volna, nyugodtan, lemondó hangom. Majd az anyja is ordibált a fiaival ki is dobta. Én próbáltam nyugtatni őket, hogy ok most már mindegy, nincs baj, elmondtad, mi nem akartuk, de ez van, be veszekedjetek. Ez után a párom próbáltam nyugtatni sétálás közben. És a vicc, hogy sikerült, de az lett, ami mindig. Jó, de neked nem kellett volna azt mondani anyámnak, hogy nem kellett volna elmondania. Na kb itt zuhantam meg. Ezután még durvább lett a depresszióm. Nem sokára belázasodtam, 10 nappal a vetélés után. Alig akarta elhinni , hogy lázas leszek, ő az egyik barátjával tervezett egy találkozót szombaton és én fél tízkor este közlöm vele, hogy szerintem lázas leszek. Biztos, mert hallottam, hogy el akar menni. Éjfélre lázas lettem. Napokig látás voltam, ő délelőtt elment másnap majd késő délután jött haza. Mérges volt, mert szerinte az élet tele lesz nehéz helyzetekkel és a depresszió nem megoldás ilyenkor. Csenddel büntetett, nagyon nagyon mélyen voltam. A pszichológusom javaslatára október közepén hazajöttem. Mondtam muszáj leszek. Abban maradtunk, hogy ha mentálisan kész vagyok visszatérek. Pszichiáter segítségét is kértem, kiderült, hogy van egy szorongásos depresszióm, örökölt született szerotonin termelési hiányom. Kaptam gyógyszert, amit szedek, nyugodtabb vagyok, járok terápiába, csoportos gyászterápián is részt veszek. Teszek azért, hogy jobban legyek.

Decemberben alig-alig beszélünk, ahányszor hívott, sokszor veszekedésbe fulladt, miért nem mentél sétálni, miért nem így vagy úgy vagy. Folyton csak sírtam, mert azt éreztem még a depressziót is rosszul csinálom. Utána már kb a reggel jó reggelt , hogy vagy, hogy vagytok, amit mindig megkérdeztem reggel és este . És éjszaka jó éjszakát kívánok. Néha megkérdezte. hogy visszatérek-e, mert az ügyfelek is kérdezik, hogy mikor. De ő maga mondta, hogy szerinte nem vagyok odavaló. Korábban szó volt, hogy párterápiába megyünk, de ő úgy érezte, hogy felesleges, mert a körülmények nem változnának. Ezzel egyet értettem, azóta nem beszéltünk erről.

Szeretnék anya lenni, és tudom, ott ez előbb-utóbb bekövetkezne. Ott a kutyánk, akit imádok. És az is eszembe jut, hogy mennyire szerelmes is tudtam a páromba lenni.

Aztán jön az arcul csapás. Egész decemberben kérdezgettem hogy vannak, ahogy mindennap. Majd kérdeztem az apukájáról, aki rákos lett a nyáron és kemóra járt. A nagymama meg vegetált… Hozzáteszem szeptemberben halt meg a nagybátyja is. Szóval kijutott a bajból nekik. Persze, válaszolt, ki hogy van, de aztán hozzátette, hogy néha írhatnék az anyjának is, megkérdezni, hogy hogy vannak. Talán igaza is van, de kb már szorongok attól is, ha találkozni kell vele, mert elég, ha rosszul reagálok, vagy rossz szót használok és nem az anyós, hanem a saját párom sértődik meg az anyja helyett. Mindennap találkozom a családjával, munka után biztos. Majd minden vasárnap ott ebédeltünk. És a párom, miután végig asszitált egy kirohanásomat az anyjával szemben tavasszal, amikor már hetek óta mondogatta, hogy kellene vallásosnak lennem, meg az egyházi esküvő stb. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem vagyok elég úgy ahogy vagyok, és sajnos ez nálam előbb utóbb kivált egy elég erős önvédelmi reakciót. Ami után bocsánatot is kértem, és igyekeztem őszintén elmondani, hogy mennyire nehéz nekem beilleszkedni, se barátok, se család senkim sincs. Ő talán meg is bocsátot, de a párom azóta, még attól is felháborodik mondom, hogyha nem nézek az anyja szemébe.

A pszichológusom, a pszichiáterem sem javasolta, hogy visszatérjek január elején. Még nagyon instabil volt a hangulatom. A rengeteg dolgom, amivel odaköltöztem még ott van, arról tudunk néha csakis írásban kommunikálni. Nagyon nehéz feladni, hogy nem sikerült, és úgy érzem én rontottam el, azzal, hogy hogy a párom mondta egoista infantilis és hálátlan voltam, mert ő folyton panaszkodásnak élte meg, ha javítani akartam a házzal kapcsolatban. De csak az volt bennem, hogy a gyerekemnek teremtsek egy otthont😞