Szükséges rossz vagyok

Életem során migrénes rohamok kezdődtek, lettem miómás, jártam csoportterápiára Szolnokon, menekültem tanulásba, italhoz, voltam gyógyszerfüggő, bántalmazott és így áldozat… stb.. Mindig igyekeztem segítséget is kérni, de egyre rosszabb helyzetbe kerültem. Próbáltam tenni magamért, amit az interneten előadásokat, önismereti dolgokat, önfejlesztési előadásokat hallgattam.. amiben feladat volt igyekeztem megcsinálni… tudni akartam hogy hogyan tudok meggyógyulni magamtól… ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált számomra hogy traumatizált emberként nőttem fel, s hogy bántalmazotti kapcsolatban éltem vagyok, és (nov.2-án meghalt a férjem..) addig tuti. Ekkor azt hittem… hurrá… meg fogok gyógyulni. De nem így van..

A legnagyobb problémáim között szerepel, hogy “szükséges rossz vagyok” értékkel élek. Oka: vakaréknak neveztek gyerekként… de hosszú lenne leírni.. ötödik gyerekként születtem a családunkba, édesanyám 24 éves volt ekkor, túl 18 kaparáson. 6 évesen Vasúti bentlakásos intézetbe adtak..de egy év múlva kivettek mert nem volt pénz, viszont 7 évesen abuzált édesanyám sógora.. ezt megmondtam a nagymamámnak, megvertek. Sokat megvertek ettől kezdve, kimondtam az igazat; pl éhes vagyok, vissza akarok menni az intézetbe mert ott jobb volt, elszöktem egy másik “de ismerős” családhoz hogy nem kell a saját családom mert nem szeretnek, alultápláltság miatt sokszor lettem beteg-szerettem beteg lenni,mert akkor törődtek velem. Mindig dolgoztam is, otthon, a nyári szünetekben, stb..ilyenkor jó volt, ehettem rendesen. És ez még folytatódott.. hiszen 68 éves vagyok.

Szorgalmas és becsületes voltam, lett egzisztenciám, amit meg tudtam tenni a családomért és magamért mint kötelesség megtettem, igyekeztem hasznos lenni a társadalomban is. Ennek ellenére a mai napig azt érzem, hogy “kevés vagyok”, “szégyellni való vagyok”, és össze szorul a torkom ha önmagamra gondolok.