Szeretet helyett munka

Ahol felnőttem azon a vidéken a disznókat értékesebbeknek tartották még tíz éve is, mint a gyerekeket. Kihasználtak szüleim, munkás megfizetése helyett cselédként tartottak. Édesanyám helyett is otthon, ápolók helyett, házvezetőnő is én voltam több mint 25 éven át, már gyerekkorom óta. Szép család a látszat, házak a falak. Belül üres minden. Csak adj csak adj… a házak helyett tartalmat kellett volna adni, gyűjteni. Nekik sem volt mivel tölteni. Csak a munka, ami sohasem volt elég. A gyereknek elég ha enni kap és fedél a feje felett, valamilyen ruhája van. Iskolába jár. Hogy más szükségletei is vannak? Érzelmei is? Olyanról nem is hallottak. Figyelemre vágyna? Tükrözni megerősíteni őt? Mi az? Nem is értenék. Munka van csak, ami sosem elég. Vidéki háztájiban. Ahol apa részt sem vett, ő iparos mesterember, elvonult a műhelybe. Ott dolgozott édesapám a szomszéd utca műhelyében. Orrom előtt a csendes nagy ember. Néha megszólal “hülye vagy”, “nem lesz belőled semmi!” Micsoda szánalmas örökség. A láthatatlan gyerekek felnőttkora is ilyen. Fel sem nőhettem igazán. De gyerek sem voltam.

Anyu folyton ideges a sok rászakadt teher miatt. Mi sem voltunk gyerekei elég segítség. “Nem csináltok semmit!” Bármennyit dolgoztunk. Mondta ő. Apu is semmibe vette “semmi az amit ti csináltok!”
Az ötösök, a kitűnő bizonyítvány senkit nem érdekelt. Tanulmányaim, az életem, mi történt velem. A végeláthatatlanul sok kapamunka volt. Az se volt elég. Semmi dicséret, az ötösökért sem, nulla ölelés, nulla forint. Legfeljebb nyáron fagyiért. Kapcsolatunk sem volt szüleimmel, ennélfogva testvéremmel sem. Anyukám belebetegedett, vastagbél daganata volt, menekült volna, nem volt segítsége, eszközei mint nekünk ma már. A sír lett az út neki 50 évesen.

Nem kell mindenki problémáját a hátamon cipelni. Az apámét sem, a páromét sem, az öcsémét sem, a családtagokét sem. Mindenki a sajátjáért felel.

Nem adhatjuk senki más kezébe életünket, erőforrásainkat. Az a miénk. Az az enyém.