Nem vagyok szerethető

Olyanba szerettem bele, és még mindig vágyom rá, aki nem becsült meg, kihasznált, megalázott. 20 évig voltam vele együtt. És még most is sírok utána, szeretem, akarom, hogy szeressen. Vágyom rá, a legszebbnek látom, és tudom, milyen csodás ember lehetne… – és talán mással az lenne, nem tudom.
A fiú gyerekünket mindig támogatta – leginkább norverbálisan -, amikor tiszteletlen és szeretetlen volt velem – ő is ilyen volt – csak ő higgadtan és passzívan. A fiam nagyon indulatos, de ő is sokszor passzív-agresszív módon reagál, pont ahogy az apja. Semmit nem tudok vele megbeszélni. Lehetek én akármilyen asszertív, őszinte… tök mindegy, mert leszarja. Mondja is. Iszonyatosan fájdalmas.

És a többi emberrel is azt hiszem, hogy én igazából attól félek, hogy az nem kell, aki vagyok. Hogy nem vagyok elég jó. Mert nem vagyok elég okos, amennyire szeretnék – és amennyire szerintem kellene, hogy legyek.
És rendetlen/rendszertelen vagyok, és amikor tehetetlen vagyok, akkor nem tudom az indulataimat kezelni. És azt hiszem, hogy ezt senki nem bírja elviselni. igaz, hogy ha jól átgondolom, ebben is sokat fejlődtem.
És/de hiába tudom, hogy megbízható, kedves, bátor, értékes, kreatív….. ember vagyok – és tudom, hogy teszek ehhez a világhoz – mégis azt gondolom, hogy nem vagyok szerethető úgy, ahogy vagyok – másoknak.

Az első férjemnek, a másodiknak és a fiamnak sem. Mi van, ha tényleg nem lehet velem együtt lenni? Ha egyszerűen csak idegesítő vagy elviselhetetlen, hasznavehetetlen vagyok? Persze, három emberről beszélünk, és mi van a többivel? Miért ők a fontosak? Nem fontosabbak, mint mások. De a második férjem életem szerelme. A fiam pedig a gyerekem. (Összesen 4 gyerekem van, a többiekkel nem ilyen a kapcsolatom)

Tudom, hogy kevés vagyok sok mindenhez, hogy nem tudok annyit, amennyit tudni kellene, mert a memóriám iszonyatosan rossz. De az intelligenciám és a kreativitásom, a logikus gondolkodásom segít ellensúlyozni. De azt hiszem, kevés vagyok. Mindig félek, hogy úgyis kiderül, hogy kevés vagyok.