Minden ellenére, mégis 🙂

Először is szeretnék megkérni mindenkit, akinek az a szent és megdönthetetlen meggyőződése, hogy „minden anya rajongásig szereti a gyerekét, szeme fényeként vigyáz rá, és élete értelme” – vagy valami ehhez hasonló –, hogy ne olvasson tovább. Manapság fontos megőrizni a nyugalmat, és nem szeretném, ha indokolatlanul felmenne a tisztelt olvasó pulzusa.

Az alábbiakban mindig megosztom azt is, amit tanultam a helyzetekből, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy ezeket az utamba sodorta. Ha ezek a tapasztalatok nem lettek volna, soha nem értem volna el oda, ahol most tartok. Soha nem ismertem volna fel, hogy egy végtelenül ügyes és tehetséges valaki vagyok, akkor is, ha ezt nem illik magunkról mondani. (Ez is milyen hülyeség, nem? Miért ne ismerhetnénk el a saját tehetségünket, ha van?)

A másik, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy az alábbi tapasztalatok és megélések nélkül sokkal gyengébb lennék. Már nagyon nem az az ember vagyok, aki több évtizeddel ezelőtt voltam, és az alábbiak ellenére sikerült egy kiegyensúlyozott életet kialakítanom. A második házasságom is kifejezetten jó, már 15 éve. Bár sokáig azt hittem, én vagyok a hülye, mára tudom, hogy ez nem így van. Ha nem lettem volna rákényszerítve arra, hogy mindent magamtól, magamnak, segítség nélkül tegyek és csak vártam volna, hogy majd valaki jön és megoldja a problémáimat, közel sem jutottam volna el idáig. Szóval bármennyire is sötét az életem eleje, de ennek köszönhetem azt, ahogy most élek, ahogy most vagyok.

Egyéjszakás kalandból születtem. Anyám 17 éves volt, apám pontos életkoráról fogalmam sincs. (Azóta se.) Valahogy a két szülőmet mégis sikerült összeházasítani, de a házasság komoly viharok, hurrikánok, tájfunok és cunamik után rövidesen felbomlott. Maradtam anyámmal. Anyám jobban szeretett volna bulizni, pasizni, élni az életét, mint egy átlagos fiatal lány, de ezt „miattam” nem tehette meg. A pasizás azért megvolt, sőt kicsit túl jól is sikerült ez a projektje, de új „apukát” nem talált, viszont legalább hetente új férfi járt a lábai között. A szexuális élete rendben volt. Más nem nagyon.

A válás miatt a teljes család kitagadta. Egyedül volt velem, nekem pedig megtiltotta, hogy bárkivel beszéljek a családból, utána pedig azt is, hogy mással beszélgessek. A gyerekkorom egy horrorfilm volt, amit fő- és mellékszereplőként egyedül kellett végigcsinálnom, minden segítség nélkül. Viszont rengeteget tanultam belőle. Körülbelül 8 éves koromtól rám hárult a teljes háztartás: főzés, mosás, takarítás, bevásárlás és a pénz beosztása is. Akkoriban azzal szórakoztattam magam, hogy a tárgyakat élőnek képzeltem, hogy a babáim várnak haza, hogy örülnek nekem és szeretnek. Muszáj volt legalább azt képzelnem, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki szeret.

Mit tanultam? Remekül bánok a pénzzel, és nagyon jól főzök, takarítani utálok 🙂

Anyám mit csinált, amikor hazaért a munkából? Olvasott és engem bántott – általában csak szavakkal, de azokkal nagyon. Bármit csináltam, sosem voltam elég jó. Szeretetet soha nem mutatott, rideg volt, mint egy fekete kő, amit megérinteni sem lehetett. Beszélgetni sem lehetett vele. Valószínűleg depressziós volt. Nem emlékszem olyanra, hogy akár csak egyszer is az ölébe vett volna, megsimogatott volna vagy puszit adott volna. Egy láthatatlan valaki voltam, vagy inkább még csak nem is valaki, hanem egy testetlen, lelketlen nulla. Egy olyan izé, ami nem is létezik.

Mit tanultam? Az emberek legapróbb, látszólag láthatatlan rezdüléséből is azonnal vágom, mi a szitu. Ez egyébként nagyon fárasztó, mert túl sok az inger, és elfáradok tőle. Viszont ebből a képességemből adódik, hogy a munkámban nagyon jó vagyok.

A gyerekkoromat magányosan, egyedül töltöttem. Soha nem volt szabad mással találkoznom. Otthon ültem egyedül, és jobb híján egy szebb jövőről álmodoztam, amikor minden álmom valóra válik. És csuda jó álmaim voltak ám, és nagyrészt meg is valósítottam őket! 🙂

Mit tanultam? Merj álmodni, mert az álmaid valóra válhatnak, ha teszel értük. Meg persze azt is, hogy másra nem számíthatok.

Az általános iskolában a tanulás nem érdekelt. Nem voltam rossz tanuló, de éreztem, hogy amit tanulunk, annak számomra semmi értelme sincs. Rosszul olvastam; mint később kiderült, rossz módszerrel tanítottak olvasni, ráadásul szerintem diszlexiás vagyok. Most a többi ember olvasási tempójának ötödével, de falom a könyveket, viszont ebben a tempóban is rengeteget olvasok három nyelven.

Mire nagykorú lettem, beszéltem egy másik nyelven, és volt két szakmám is. Akkoriban az még nagy szám volt, ha valaki beszélt egy idegen nyelven. Anyám szerint viszont egy csődtömeg voltam, vagyok és leszek, és soha sehova nem fognak felvenni, mert nem értek semmihez.
Ezt akkor még elhittem.

Mit tanultam? Bárkinek, bármikor, bármire lehet nemet mondani, mert a saját életemben én vagyok a fontos, és más nem fogja nekem megmondani, hogy mi vagy ki vagyok, azt meg főleg nem, hogy mire vagyok képes.

Nagy szerencsémre mindig bátor voltam, és röviddel nagykorúságom után fogtam magam, és elköltöztem. A láthatatlanságom miatt nem fenyegetett, hogy bárki, bármikor utánam jönne vagy keresne. Sosem kerestek.

Onnan építettem magam újjá hogy dadogtam, nem mertem senkihez se szólni, és meg voltam győződve arról, hogy nálam mindenki okosabb, jobb, szebb, és én csak valami kis véglény vagyok, akinek még vegetálnia sem lenne szabad ezen a bolygón, mert annyira végtelenül tiltott, nem helyénvaló a létezésem sem.

Azon még dolgoznom kell, hogy segítséget kérjek, ha szükségem van rá, mert egész életemben tök egyedül voltam, senkire sem számíthattam. Arra viszont igen, hogy ha megemlítem, hogy valami fáj, valami baj van, akkor olyan megsemmisítő terrort kapok cserébe, ami a fenének sem kellett. Megtanultam végigmosolyogni az életemet, a legborzasztóbb kín közben sem elmondani, hogy valami fáj, hogy segítségre lenne szükségem. És ez szörnyű. Még arra sem tartottam magam méltónak, hogy elmenjek orvoshoz. Hogyan traktálhatnék egy másik embert olyannal, ami az én problémám, amit nekem kell megoldani?

Van még min dolgoznom, mert fiatalabb nem leszek, és az emberi működésből adódik, hogy minél tovább élünk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy szükségünk lesz orvosra vagy segítségre.

Apámnak körülbelül 80 év sem volt elég arra, hogy sikerüljön felnőnie. Kizárólag akkor jutok eszébe 10-15 évenként, ha pénz vagy segítség kell neki. Soha életében nem volt képes sem magát eltartani, sem önállóan intézni a dolgait. Ő úgy szokott lepattanni rólam, hogy a „Holdig repül”, és még véletlenül sem keresem vele a kapcsolatot. Semennyire nem kötődöm hozzá. Jól példázza a „szeretetét”, hogy egyszer kiderült, a nevemet sem tudja.

Miután valamennyire sikerült magam újjáépíteni az anyám által okozott károkból, a sors összehozott egy pasival, akitől megszületett az első gyerekem. A családja minden tagja bántalmazó volt, és ő is. Őt is az anyja tartotta „fogságban”, nem hagyta felnőni, mert akkor a kedves mamának megszűnt volna élete egyetlen szerepe, az anyaság. „Ugye szükség van rám?” – kérdezte mindig. Engem szívből utált, bár szemtől szemben nagyon kedvesnek látszott kívülről nézve.

Mit tanultam? Menekülj az ilyen kapcsolatokból, de azonnal! Nincs mire várni, nem fognak megszeretni, elfogadni, tisztelni, megváltozni pedig végképp nem. Soha!

Anyámnál közben végképp elgurult a gyógyszer, és a hátam mögött elkezdett minden rossznak elmondani. Kiderült, hogy én vagyok a világegyetem legrosszabb embere, és a történelem összes gonosztevője összegyúrva sem olyan rossz, mint én egymagam. Ebből voltak vicces helyzetek is, meg az a felismerés is megszületett, hogy teljesen mindegy, kinek milyen rosszindulatú pletykát mond rólam mert ha valaki ezeket a sztorikat beveszi rólam úgy, hogy amúgy előtte jó viszonyban voltunk, és soha semmit nem tettem ellene – sőt –, akkor a hiba nem az én rendszeremben van.

Közben teltek az évek, évtizedek, szép sikereket értem el, szereztem pár diplomát, bejártam a világot, de mindig tudtam, hogy valami nem stimmel, és ennél egy sokkal jobb élet vár rám. Úgy éreztem magam évtizedekig, mintha valaki más életét élném, és nem értettem, mi nem stimmel.
Nem voltam a helyemen.

Egy napon egy költözés miatt a dolgaink ideiglenesen anyámhoz kerültek. Ő ekkor az összes bizonyítványomat, diplomámat mind-mind megsemmisítette. Nyilván nem esett jól, de rájöttem, hogy papírok nélkül is ugyanaz a talpraesett valaki vagyok. Nem a papírok határozzák meg az embert, bár nyilván visszaszerezhető lenne mindegyik.

Az életem azóta változott meg gyökeresen, mióta semmilyen kapcsolatom sincs az anyámmal és a családommal. Kiderült, hogy szuper ügyes vagyok, hogy mindent meg tudok oldani, és igenis életképes vagyok és az energiámból egy másik naprendszert is működtetni lehetne. A családom nélkül kivirultam, elértem eddigi (!) legnagyobb sikereimet, van sok-sok éve egy normális párkapcsolatom, bár anyám szerint engem nem lehet szeretni (!) illetve az első esküvőm után a férjemnek csak annyit mondott gúnyosan: “Sok szerencsét!”

Itt tartok most a fejlődésben.

Az anyám által okozott sebeket valószínűleg soha nem lehet teljesen begyógyítani, viszont remek alapot adnak arra, hogy ne féljek az élettől, hogy legyek bátor, hogy merjek élni és merjek változtatni, kiállni magamért és erős határokat húzni. Hosszú még az út előttem, de míg élek, lehet fejlődni, remélni és tapasztalni.

Szeretem az életem!

Ja, 😀 anyám szerint még egy képeslapot sem tudok megírni. (Részben abból élek, hogy jól írok.)
“Köszi, anyu!” 😀