A bűntudat fogságában

Rendszeresen abuzált tinédzser koromban a nárcisztikus apám. Anyám a mai napig – a transzgenerációs mintái alapján – áldozatként él apám árnyékában. A veszekedések mindennaposak voltak, amiért szerintük többnyire mi, gyerekek voltunk a hibásak. Nem tudtunk nagyon rájuk számítani, és sokszor tőlünk várták a megoldást teljesen váratlan helyzetekben.
Egy torz kép alakult ki bennem a férfiakról, a szexualitásról, a családi szerepekről. A mindennapjaim túlélése érdekében belemenekültem egy világba, ami csak a fejemben létezett. Elzártam magam a valóságtól és az emberektől is.
Életem során számtalanszor rosszul döntöttem és nem éltem a lehetőségekkel. Az elszalasztott helyzetek sokáig ott kattogtak a fejemben. Az állandó ismétlődésben magam ellen fordított dühös gondolatok még inkább kiúttalanság érzését keltették bennem.
Megszégyenülve vártam a büntetésemet a párkapcsolataimban és a munkahelyemen is.
Rendszeresen becsméreltem magam. Azt hittem, hogy mindig meg kell felelnem valakinek és állandó visszajelzésre vártam a külvilágból.
A bűntudatok és szégyenérzetek kompenzálásaként éheztem a figyelmet és vágytam a kedves szóra. Vágytam az ölelésre is, de ezt nagyon nehezen tudtam megengedni és elfogadni.
Egy sötét és hideg veremben vegetáltam.
Betelt a pohár, elegem lett magamból. Ki akartam jutni a sötétségből.
Kezdetben görcsösen kutattam a lehetséges kapaszkodók után. Számtalanszor visszazuhantam és fájdalmamban üvöltve nyalogattam a sebeimet.
Segítséget kértem és kaptam is.
Ahogy haladok az utamon egyre tudatosabbá válok magamra és az életemre is.
Ma már tudok döntést hozni és vállalni azok következményeit.
Az út hosszú volt idáig, de megérte.