Felnőttkori szorongásaink nagy részét gyerekkori sérülésekre, traumákra, fájó tapasztalatokra vezethetjük vissza. Nem véletlen, hogy a gyógyuláshoz ezekhez az emlékekhez nyúlunk vissza. Azt szokták mondani, hogy gyermekkori énünk, amelyik elszenvedte a fájdalmakat, még mindig ott él bennünk és addig nem tud továbblépni, felnőni, amíg azt a fájdalmas emléket nem oldja fel valami, vagy valaki.

Amikor egy ilyen mélyről jövő szorongást szeretnénk feloldani ily módon, nagyon érzékeny területre tévedünk, és megfelelő szakértő segítsége nélkül még akár további sérüléseket is szerezhetünk magunknak. Ugyanakkor az is kérdés, hogy mi van akkor, ha nem találjuk meg azokat az emlékeket, amik kezdetben kiváltották a szorongást, vagy túl fájdalmas megtalálni és felfedni ezeket az emlékeket.

Miért belső gyermek?

Gyerekkorunkban az elménk mindent befogad, mindent igaznak hisz, ami velünk történik. Sőt, egészen kis gyerekként még azt is gondoljuk, hogy minden miattunk van, mindenről mi tehetünk, még más emberek viselkedéséről vagy hangulatáról is. 

Minden visszajelzés szűretlenül beépül az énképünkbe. Ahogyan minősítenek minket, azzal fogunk azonosulni anélkül, hogy tisztában lennénk azzal, hogy az embereknek vannak érdekeik, beállítottságaik és ezek tükrében értékelnek, minősítenek minket. S ami a legfontosabb, tévedhetnek is.

Ha tehát gyermekkorodban mondjuk azt mondja rád az egyik szülőd, hogy túl érzékeny vagy amikor elsírod magad, vagy amikor kimutatod a negatív érzéseidet, akkor ennek következtében kialakulhat az, hogy nem fogsz bízni a saját ítélőképességedben, és el fogod magadban nyomni a negatív érzéseidet. Azt fogod gondolni, hogy nem jogosak az érzéseid, amikor valaki megbánt téged vagy igazságtalanul bánik veled. 

Ez azért is veszélyes, mert ezáltal nem fogsz hallgatni azokra a belső hangokra, amik jelzik, ha valaki kihasznál, megaláz vagy bántalmaz. Hagyni fogod, hogy rosszul bánjanak veled, mert azt gondolod, hogy te reagálod túl a másik ember viselkedését. 

Gyerekként azzal még nem vagy tisztában, hogy valaki azért is mondhatja rád, hogy túl érzékeny vagy, mert ezzel a saját felelősségét akarja csökkenteni, vagy mert nem tud mit kezdeni azzal a fájdalommal, amit éppen átélsz. 

Megoldások a belső gyermek gyógyítására

Van olyan, amikor pusztán az is elég, ha felfedjük, hogy létezik egy ilyen téves hiedelem önmagunkkal kapcsolatban, és rájövünk, hogy ennek a hiedelemnek a kialakításában valaki másnak volt szerepe, mondjuk az egyik szülőnknek. 

Van olyan, amikor találunk egy fájdalmas emléket, vagy akár többet is. Ilyenkor szakértői segítségre van szükség az emlék megfelelő feldolgozásához. A terápiában ilyenkor különböző technikák segítségével a felnőtt énünk, vagyis elménk segít a gyerekkori énünknek megérteni, hogy mi történt, és együttérzést, védelmet biztosítani neki. Ezt a pszichológiában újranevelésnek szokták mondani, mert azt a káros mintát, ami egy negatív nevelés hatására alakult ki, az egyén önmaga szülőjeként pozitív, vagy semleges mintává alakítja át. 

Olyan is előfordul, hogy nem tudunk konkrét emléket felidézni, mert vagy túl kicsik voltunk még akkor, vagy elmosódott az idők során, vagy egyszerűen az elménk letiltja a hozzáférést. 

Sőt, olyan is előfordul, hogy hiába fedtük fel az emléket, a káros mintát, hiába dolgoztuk fel a fájdalmat, a szorongás és az ezzel járó negatív viselkedés megmarad. 

Vajon ez azt jelenti, hogy a belső gyermek meggyógyítása nélkül nem élhetünk normális életet? Mindenképpen kell találnunk egy kezdeti emléket? Mindenképpen át kell élnünk a kezdeti traumát, fájdalmat, hogy meg tudjunk tőle szabadulni?

Mindenáron meg kell gyógyítani a belső gyermeket?

Nos, a jó hír az, meg lehet gyógyulni és át lehet írni a mintákat úgy is, hogy nem “megyünk vissza” a gyermekkorunkba és nem éljük át újra a fájdalmas emlékeket. A viselkedésünk nagyrésze tudatalatti mintákon alapszik, ami azt jelenti, hogy nem gondolkozunk azon, hogy mit miért teszünk, csak csináljuk, mert ezt szoktuk csinálni. És ez itt a lényeg. 

Persze vannak olyan traumatikus élmények, amikhez pszichoterápia szükséges, de a legtöbb szorongásunkat, önszabotáló viselkedésünket az okozza, hogy mi magunk tartjuk életben őket.

Micsoda? Mi az, hogy mi tartjuk életben őket? Ki akarna egy önszabotáló viselkedést életben tartani?

Nyilvánvalóan senki. 

Nem is azért tartod életben, mert úgy ítéled meg, hogy ez a legjobb neked. Pontosabban felnőttként, már nem ezt választanád. Viszont gyerekkorodban, amikor a fájdalmas dolog történt veled, mondjuk kigúnyoltak az osztálytársad, akkor azt a következtetést vontad le, hogy ezt az érzést mindenáron el kell kerülnöd. 

Ezért kialakítottál egy “stratégiát”, hogy a jövőben elkerüld a hasonló megaláztatást. Ez a stratégia lehet például az, hogy elkerülöd az embereket, a közösséget, de lehet az is, hogy mindenáron meg akarsz majd felelni mindenkinek, és mindenkivel jóban akarsz lenni akkor is, ha emiatt neked le kell mondanod valamiről. 

A szorongást itt az fogja neked okozni, hogy el akarod kerülni a fájdalommal járó helyzetet, és addig marad meg benned ez az érzés, amíg “biztonságban“ nem érzed magad. 

A szorongást tehát úgy tartod életben, hogy még mindig úgy reagálsz a helyzetre, mint gyerekkorodban. Ha belegondolsz, a szorongást már nem a helyzet okozza, hanem az a viselkedés, amivel reagálsz rá.

A kulcs tehát abban van, hogy felnőttként van lehetőséged másképp reagálni. Van lehetőséged átgondolni, hogy mi a legjobb számodra. És ami nagyon fontos, vannak olyan képességeid, amik gyerekkorodban nem voltak.

Képes vagy komplex módon átlátni a helyzetet. Képes vagy fejleszteni magadat, és rengeteg tapasztalattal rendelkezel. Ezeket mind a szolgálatodba tudod állítani, így most már nem ugyanabból a pozícióból indulsz, mint gyerekkorodban. Már nincs szükséged menekülésre. 

Ahhoz, hogy egy ilyen “begyakorolt” mintát meg tudj változtatni, az első lépés, hogy tudatosítod, hogy mit szoktál csinálni, és azt milyen érzések és gondolatok kísérik. Ezután pedig kiválasztasz egy alternatív viselkedést, ami sokkal jobban passzol a jelenlegi énedhez, képességeidhez és a helyzethez.

Habár az elv egyszerűnek tűnik, tudnod kell, hogy ebben rengeteg munka van és a megvalósítása nagyon hosszú időt is igénybe vehet. Mint minden személyes változás, ez is az önismerettel kezdődik, melynek kulcsfontosságú alapja az, hogy van lehetőséged dönteni. Akár, hogy életben tartod a szorongást, akár, hogy véget vetsz neki. Amikor egy régi viselkedést kiváltasz egy újjal és azt begyakorlod, egy idő után ez fog automatikussá válni, és már nem fog számítani, hogy annak idején mi történt gyermekkkorodban.

Sikeres napot kívánok! 

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük